nem szabadott volna megnezni

mintahogy nem szabadott volna emgint engedni, hogy szalljon a sziv es a gondolat.

egyedul vagyok. nem mintha ez olyan szokatlan allapot lenne, sot. csak inkabb...sokszor jobban vagyok egyedul, mint maskor. errol nem igazan beszelek senkinek. vagy ha igen, ezt akkor is en erzem tehernek es furanak. itt vagyok, hallgassatok meg ..... ah. kiabrandulok magambol.

mint az allando mosolygas. nem, nem mosolygok mindig. taszit ennek meg a gondolata is. pedig enm eloszor hallom, es valoszinuleg nem is utoljara. olyan kulonos, mert en szinte egyaltalan nem tudok azonosulni ezzel a kepevel magamnak.

racionalizalom a kornyezetemet es benn magamat is. ez faraszto tud lenni sokszor. foleg, amikor raionalizalom a racionalizalt dolgokat. azt mondta egyszer, hogy jo, hogy en ki-be tudom kapcsolni, hogy mikor milyen hangulatban vagyok, hoyg tudok donteni arrol, hogy most jol vagy epp rosszul erzem magam. igen. ez van igy is. vannak viszont olyan dolgok, amik tekinteteben nem tudom valtani a csatornat.

hogy az ordogbe tudta, hogy mi is a helyzet? hogy tudhatta, amikor meg en sem tudtam igazan? amikor meg most sem tudom igazan. melyik mozdulat, melyik tukor, melyik szoismetles?!

mit si tesz a tavolsag es a jelenlet hianya. a kolykot felig elfeledve, masfele kaladoztaka gondolatok. aztan a cinkossag eltunt megint. hetfo lett.

tetszett, vonzott, tetszik, vonz. aztan elhallgat minden. meg van egy utolso osszenezes. es en maradok....tudatlan tunderek, hagyjatok.